Álmok háza tavasszal

... és látja, tavaszodik. A friss tavaszi szél eső illatot hozott. Szemhéja lecsukódik, lélegzete lassan elnyugodott.

Kinti táj. Rákezd az eső. Reggel 10 óra van. Pizsamában van, akárcsak a többiek. Úgy dönt, varázslatba kezd, hogy gyorsabban elálljon az eső. De ügyetlenkedése, csak meggyorsította. Inkább ritkitani kellett volna. Már megbánta, az oktalan varázsolgatást, és túl nagy a csapadék mennyisége. Bebugyolálják a sátor anyagába. Rájuk szól: Legalább menni engedjetek! Megróbálja helyrehozni.

Hirtelen más a kép. Barátnője oldalán lépdel. Ez a barátnő, egy barna hajú színésznő. Az előttünk lévő lány hátrafordul, és megjegyzést tesz, hogy szerinte kik ők a Labirintus című filmből. Pedig nem azok. Majd hirtelen hozzá fordul: Így jobban megnézve, nem tudom elképzelni körülötted azt a sok csillogást. Mondja. Persze ő maga sem tartja valószínűnek, hogy híresség tudna lenni. Mekkora szenvedés ez neki. Kiborul, sírni kezd. Nem is tud így aláírni. Kiönti a lelkét ennek a lánynak és barátjává akarja fogadni. Ír neki a füzetébe és rajzol két szemet is. Az aláírása négyszer-ötös. Pedig ez nem lehetséges, mert vagy négyszer-hetes vagy ötször-ötös kell legyen. Sőt, az utóbbi valószínűbb. Az aláírása körök és vonalak körkörösen, a kezdete pedig egy nyíl. Végül, amikor kész lesz, és a füzetet átadja. Könnyei fátyolán át látja, hogy az aláírás: Exena.

(20/3/3)

Végül elneveztetett. És ez a régi-új név régi arcokat idéz föl és új álmokat ígér.

Egy régi baráttal és bajtárssal beszélget.  Oly ifjú épp mint akkor, amikor egykori húga egykori párja volt. Egyszerre inkubátorban fekszik. Vagy valami olyasmiben. Két inkubátor egy homályos szobában egymás mellett. Másikban jelenlegi párja. És azon elmékednek, hogy milyen lesz majd, ha gyerekük lesz.

(20/3/6)

Újabb kép, újabb álom.

Japánba ment nagyobb társasággal, de az is lehet, hogy az iskola által szervezett kirándulás volt ez. De párjától külön szállásra volt beosztva.

(20/3/7)

Véget ért a nappal, újra álmodik. Egy vég és egy kezdet. Egy újabb csoportos találkozó.

Kimegy, hogy tisztelegjen, párja nagyszüleinek sírja előtt.  Akik amúgy emlékei szerint még élnek. Ezután urnákat vagy vázákat nézegetnek. Nagy nehezen választanak egyet. Majd egy nagy közös éttermezésre hivatalosak. De mégse párja családja, hanem a sajátja. Leülnek egy asztalhoz apjáékkal. Testvére nagybátyjáék már nem férnek itt el, külön asztalhoz kell üljenek. Ezek különös, változtatható asztalok. Ha az asztallap lejjebb ereszkedik, úgy szélesebbé válik. Veszekedésbe kezdenek azokkal, akik az asztalunk végénél ülnek.

(20/3/13)

Újra ébred álomban. Oly valóságos minden. De mégsem. Csak álom.

Felriadt, amikor barátja munkába ment. Éppen az ajtót zárja. Anyja beszélget, talán valakivel telefonál. Világos van. 7 óra.

(20/3/14)

De csak egy álom volt, felriadt. A cica felborított egy széket. Még sötét van, talán 4 körül. Mikor újra álomba merül a székből szekrény, a cicából pedig kisgyerek lesz...

Fakkos bútor. Kallax szerű, de lazább szerkezetű. Lehetne-e erre vajon matracot tenni? Szekrény és ágy lenbe egyben. Kérdés, hogy bírná-e a súlyt...

Gyerekekre vigyáz egy kertesházban. Kimegy, és a háztól nem messze egy nagy szemű barna madár áll. Mimikriként egy száraz gallyat vetett át magán, a csőrében tartva. De én észreveszem. Látva, hogy látom, többé már nem áll mozdulatlan. Elindul a szemközti vityilló felé. Gallyakbók tákolt kapuja és kerítése van. A moha-lepte kis  házrész üvegházra emlékeztető. Egy doktor lakik itt tudósítja a madár. De ezen ő nem nagyon csodálkozik. Ugyan a nevet nem jegyzi meg, mégis roppantul érdekli ez a kis ház. Megkérdezi a madarat, hogy merre lehet bemenni. De az nem a kapura, hanem az üvegházszerű dologra mutat csőrével. Jobban megnézve észrevesz rajta egy kis ajtót. Már nyitja is. Belép. Belül gyönyörû állapotú modern ház. Vagy lehet, inkább iskola. Az előtérben tablók a falakon rengeteg fotóval és évszámmal. Ők mind itt laktak? Kérdezi. De hogy kitől az is kérdéses. A madár már nincs sehol. Végignézve a tablókon az 1980-as évektől 2044-ig mindenféle évszámokat lát, sőt több jegyű, valami 19ezres is van. Meglepődik ezen. De határozottan lépked tovább. A házban fiatalok sürögnek-forognak. Mégse iskola, inkább valamiféle szervezet lehet ez. Bemutatkozik azoknak, akik feléje fordulnak. Néhányan hírességeket mondanak, ahogy rá néznek. Neveket, amik mondanak neki valamit, de tudja, hogy ő nem azok. Valaki más pedig azt mondja: Gyere csak hadd nézzem, milyen nagy szem rejtőzik a bal oldaladon. Ezt már igencsak furcsának tartja. Felajánlanak neki egy bemondói munkát. S a munka szóra, hirtelen eszébe jutnak a gyerekek. Ha elvállalja, nem mehet el többet? Biztosítják, hogy elmehet, de mégis látja rajtuk, hogy bajos lenne. Mi lesz a gyerekekkel? Hisz a gyerekekre vigyázni kell valakinek. Ez az ő feladata volt. Az apukának egyedül biztosan nem fog menni. Végül elengedik, rábízva a döntést, hogy csak elbúcsúzni megy vissza, vagy lemond az ajánlatról, és nem tér vissza közéjük. A kötelesség és az otthonosság érzése küzdenek meg benne.

(20/3/18)

Benső vívódás. Egy újabb különös ház. Az álmok háza ezúttal egy kastély már...

Egy ház tele lommal. A képzelet világa. Talán ez a neve? Tükrök és fényképek. Modernizáció. Rejtélyes gombok hogy működjön a fénykép. Egy fiatal párra lesz figyelmes. A férfi itt dolgozik, ebben az elvarázsolt kastélyban. A főnöke, egy idős nő, éppen jelmezek után kutat, hogy lefényképezhesse benne őket.

(20/3/21)

Elvarázsolt kastély. Bordó függöny záródik. Elsötétül a kép. Ez itt a kép-zelet világa. Múlt és jelen közötti valóban, a múlt képéből lép elő...

Volt az iskolában egy zárt folyosó. Ennek a balra első egyik szobájában néhány varázslény. Ahogy ő mondta: Az ő világából. Nem akartak visszatérni. A folyosó végén lévő szobábt egy hivatalos szervezet bérli. El kell költöztetnie őket, ha visszamenni nem is akarnak, kell egy másik, egy biztonságosab  hely. Egy régi ismerős, egy nagy szerelem. Valahogy mégsem olyan, mint emlékeiben. Bordó felsőt hord gyakran. Testvéreivel egy kastélyban laknak. Tőle kér egy szobát, hiszen az ő kastélyukban biztosan akad. Akár egy a pincében is megteszi. Azt mondják neki, nézzen körül lent. Lemegy hát. Keresgél a pincében, ebben a tömlőcrácsos, fúrt alagutas útvesztőben. Szoba az nincs csak kanyargó folyosók mindenütt. Észreveszi, hogy nedves a talaj. És hirtelen odakint a felszínen, a szökőkút vizében találja magát. Kiúszik. Ez az a nap nem más, mint a születésnapja. Hogy lehet egyáltalán, hisz az télen van. Hogy telt el így az idő? Most olyan gyönyörűnek és vidámnak látja, mint még soha. De nincs ajándék, amit adjon, mert anyja otthon elkeverte. Pedig milyen szép bordó pulcsi volt... Biztosan tetszett volna neki. Miért is nem figyelt erre jobban... Szégyenkezik, de bevallja, hogy otthon maradt. A szülinapos csalódottan tovább áll. Utána szól: én nem vagyok elég? Micsoa vakmerőség volt. De ki kellett mondja, tudnia kell, mit érez ő. Az szomorú, szinte dühös arccal néz hátra. Fejét megrázza, és csak megy tovább. Csalódást okozott és látja elmenni, ez fáj. De mégis láthatta újra. Mily csodás. Szomorú, mégis boldog találkozás volt ez. Dühe indokolt. Az elhagyott és évekig nem keresett idők során felgyülemlett keserűség tükre. Még is remélte, hogy maradt még benne is abból a szeretetből, amit saját szívéből ki senki és semmi nem törölhetett.

(20/3/23)

Formálódik, újra alakot ölt az álombeli ház. Nem kastély már, de még mindig hatalmas...

Nagy, díszes házban lakik. Még emeletes is. A háló és az iroda egy. Méghozzá átalakítható bútorokkal és egy sínes ajtóval. Ez az ajtó zárhatja a fürdőt, ha össszekapcsoljuk a két kilincset. Vagy elrejtheti az ágyat, ami a fürdő melletti beugróban van mellette. Úgy érzi, túl nagy ez a ház nekik. Azon elmékedik, hogy az emeleten ki kellene alakítani két kis lakóteret. És hírdetést feladni, hogy bentlakásos kertészt, karbantartót és takarítót keresünk, saját lakrésszel. Egy kis közös terasz részen lenne fent a bejárat, ahova lépcső vezet föl. Ha a két fürdő egymás mellett kap helyet, könnyen meg lehet oldani a vezetékeket is... beesteledett, sötét van, hazafelé megy. A távolból lépések zaját hallja. Bezárja a kaput maga után. Felmegy a lépcsőn. Lassan, de biztosan eluralkodik tudatán a pánik. Zörög a kulccsal. Visszanéz. Valóban van ott valaki. Követték? Ott állnak lent. Egy kalapos úr, elég magas, és még néhányan. Utána kiáltanak valamit, de nem figyel, mert az ajtóval bajlódik. Nehezen fordul a kulcs. Miért ilyenkor? Végre sikerül. Kitárja az első szárnyat, majd a másodikat is. Bent van. Behúzza a rácsot, az ajtószárnyakat és még néhány karton szerű réteget is. Ezután azt mondja az ajtónak: zárulj! Megfordul az előtérben, a belső térrész ajtaja felé. Itt a fal mintájába olvadó ajtót kinyítja, mögötte egy valódi ajtó. Ez az utolsó réteg.

(20/4/3)

Még mindig pánikban kell fel, paralízises állapotban. Mikor megnyugodva újra álomvilágba lép át... egy másik ház. A cica rosszul van. Álmára ébred most.

Felkel. Emlékezik, hogy a cica beteg. Anyja a konyhában barátjával, aki alsógatyában van. Ott beszélgetnek halkan. Párja és annak egy munkatársa is ott van. Újból felébred. Azon töpreng, álom volt-e az előbni. Anyja barátja még mindig náluk van. De nem csak ő, rengeteg ember jött. A cica miatt. De mi baja van a cicának? Miért nem hagyják békén? Pihennie kell. Ezeket gondolja. Anyjához megy. Talán, hogy ezeket elmondja, de közben rádöbben, hogy maga sincs jól. Bepisil. Nem tudja tartani, csak folyik és folyik. Borzasztóan érzi magát. Anyja segítséget akar hívni, de nem akarja, hogy így lássa bárki is. Ezért a hátsó ajtó felé megy, egy kis használaton kívüli szobán át...

(20/4/12)

Ki a házból. Megy az úton. Álom úton megy. Siet. Szinte már rohan.

Az úton keresztül rohangálnak apjáéknál. Ez valami furcsa játék. Közben valahogyan kapcsolatba került régi szerelmével. Megbeszélték, hogy később találkoznak a buszmegállóban. A busz csak egyik irányban áll meg a házhoz közel. Már fájt a keze, tisztára szétment egy bögrétől. Ez valamiért a játékhoz kellett. És már régóta játszottak. Felajánlotta, hogy kölcsönadja a bögrét, ha szeretne játszani, amikor találkoznak. Már majdnem eljött a találkozó ideje, de gondolta, még játszik egy utolsót. De túl lassú volt, majdnem el is ütötték. A többiek visszarohantak, meg se várták a túloldalon. Mire visszaért, a találkozó ideje elmúlt, és akivel találkozni akart, már nem volt ott. Elkerülték egymást? Vagy el se jött? Csüggedten megy be a cukorka boltba, ami pont ott volt a megálló mellett. Késő este lett, de evett még egy nagy adag ragadós csokit. Ahogy indulni készült, valaki megkérdezte, hogy ő hagyta-e el az iratait. Néhány holmit nyújt felé. Egy útlevél, egy kiskönyv, talán bérlettartó útlevéllel egy méret és köztük egy számla papír lóg ki.

Ugyan nem az övé, de elveszi és megnézi az útlevelet. Kinyitja, és ismerős kép van benne. Azé, akivel találhozni akart. Tehát itt volt. Eljött hát... Érdekes, hogy németországi az útlevél. Azt mondja az idegennek: Nem az enyém, de ismerem, aki elhagyta, a közelben akartunk ma találkozni. Aki megszólította, közben a számlát vizsgálja, ami az útlevél és a kiskönyv között volt. Miután megállapítja, hogy valóban a találkozó idejéhez közeli időpont, átnyújtja az iratokat. Hazafele azon töpreng, hogy fel kellene hívja. De képtelen rá, nem tudja, mit mondhatna neki. Végül csak ráír egy SMS-t. Csak olyan egyszerűt, amivel az emberek beszélgetést szoktak kezdeni. Amolyan Szia, mi a helyzet-félét. Na persze meg, hogy szeretne adni neki valamit. Válaszában leírja, mi történt vele. Erre elbizonytalanodik. Mit mondjon most? Már késő van, de még ma kelkene találkozni. Vagy holnap is elég lenne? Mindenesetre minnél előbb, annál jobb. Mert nagyon szeretné. S mert az útlevél fontos lehet neki. Bár úgy tűnik, valójávan nem is tudja, hogy milyen fontos dolgot veszített el. Nem is tudja, végül mire jutottak. Csak vár. Várja már a találkozást, nagyon. S ebben a várakozásteli hangulatban kiébred.

(20/4/26)

Egész nap csak vár. Várja az új álmot, hátha újabb találkozást hoz.

Megígérte, hogy hozzámegy egy ázsiai cégvezető fiához. Nagyjából annyit tud róluk csak, hogy gazdagok, ja és hogy kínai gyökereik vannak. A fiú nagy kocsival jön érte. A megbeszélés ellenére smink nélkül ment. A fiú is az igazi arcát mutatja. Ő vezet. Beül mellé. Valahová messzire mennek. Később hátraülnek a barátaihoz.

Bár a hátsó ülések olyan kényelmesek és meg van döntve a támlájuk, hogy szinte már nem is ülnek, hanem fekszenek. Egy pár ül még hátul, a barátai. Megkérdezik, miért megy hozzá. Elmondja az igazat, hogy maga sem tudja, hisz alig ismerik egymást. Csak az ígéret köti. Megállnak valahol. Egy család elmondja, hogy még nincs a rendezvény amire jöttek. Bár abban sem biztos, hogy ide akartak-e jönni, de senki nem mond mást, így ő is rájuk hagyja. Bármi is ez a rendezvény, valóban nincs még senki sincs rajtuk kívül. Néhány asztal már ki van pakolva. Jövendőbelije felajánlja, hogy egyenek ott. De sehogy sem tetszik neki a dolog, még ha valóban ide is jöttek volna sem illik ezt. Az idegen család tagjai leülnek és elkezdik enni a kirakott ételt. Közben a fiú a kocsihoz megy, és hoz onnan valamit. Rákérdez, hogy beleettek-e a kirakott ételbe. De nem zavarja különösebben, 

nyilván a rengeteg pénze van miatt. Az üzlet is zárva. Sajnos, pedig szeretett volna venni neki a fiú egy arclemosó tonikot. Ismét a család jóvoltából, bejutnak. Az anyuka álkulccsal nyitja ki az ajtót. Megpróbál nyugodt maradni, de ez már rosszabb, mint az előbbi asztalos dolog. Mint kiderül, volt is oka aggódni, mert sminkelős dorbézolás lesz az egészből. A fiú viszonylag nyugodtnak tűnik, mondjuk nem is ő rendetlenkedik, hanem főleg a gyerekek,  Most nézi meg először közelebbről az arcát. Egész helyesnek találja mosolygó szemét, kiugró arccsontjait és telt ajkait. Később azt is látja, hogy a fiú egy köteg pénzt hagy ott. De akkor is, mi lesz ebből? Ez mégiscsak betörés...

Siet. Nagy a tömeg. Lefelé jön egy hegyről, a városban. Egy robogós neki megy a karjának. Felgyorsít, hogy minél hamarabb áthatoljon a tömegen, de egy lányt nem tud beelőzni, kicsit nekimegy. Erre a lány is neki megy. Rákiált, hogy: Hé! De a lány mondja, hogy ő is nekiment az előbb. Bocsánatot kér és magyarázkodni kezd. Elmondja, hogy egy robogós nekiment. Azon kapja magát, hogy már arról beszél, hogy a 15 éve elveszett szerelem körül forgó fantáziavilágban élni egyszerre mennyire fájdalmas és csodálatos.

(20/5/8)

Fájdalmas és csodálatos az évszakok forgása is. Elmúlik egy, és jön helyette másik. A tavasz is lassan nyárrá válik. Csak a szívében nem, semmi sem változik...

Hópelyhes álomfogó

Minden egy álomnaplóval indult, amit magamnak teremtettem. Egy álommal, mely átragyogott a kietlen tudattengeren...

Idegesség, pánik, túlgondolás. Ahogy te is, éppen úgy szenvedi más. Hogy müködik? Mi okozza? Okkeresés. Reálálom.  Súlyosbító tényező a fejfájás, rástresszelés és a felkészületlenség. Ezeket kell kiiktatni. S fő, hogy rendszeresen élj, rendszeresen egyél.

Egy családi karácsony. Mindenki együtt. Ki az a mindenki? Mikori mindenki? Ez a részlet már kihült. Hideg téli estén, hóhullást néz az ablakon át. Közben mesét mondanak. Egy mesét, amely a hogyanra világítrá. Segítség jött mese formában, az álmodó önoktatása. Megfejteni. Kibogozni. Kitalálni. Nincs más hátra...

(20/2/5)

A hópelyhes álomfogó megrezdül, és hősünk újra téli álomba szenderül...

A tér, amibe került egy modern labirintus. De nem város, nem hivatal, inkább egy áruház. Vagy múzeum? Mint minden labirintus ez is csak felülről érthető. De ki benne jár nem tudhatja biztosan, mi a jó irány. Mit rejt, mit sejt ez a múzeum labirintus? Berendezési tárgyak a világ minden részéről. Fura szobrok és képek. Makettek. Elkendőzött illemhelyek. A csoport, amivel eddig volt már tovább állt. Elszakadt a többiektől ő és egy kislány. Ruhák mindenütt amerre a szem ellát. Éppen előttük apró pizsamák. A gyermek pizsamát akart venni, így segített neki. Talán itt mindenki külföldi. Gondolta miközben keresett valakit, hogy kérdezzen. Megkérdezett valakit, hogy hol lehet próbálni. Angolul muvel nyilván külföldi. Az egyenruhás válaszolt, hogy nincs próbafülke, de olcsó. Továbbította volna magyarul az üzenetet a kislánynak. De ahogy az egyenruhás meghallotta, hogy magyarul beszél, úgy is elmondta. Túljutva a ruhák rengetegén egy vízesésre találtak. Ekkor jött csak rá , hogy a kislány mégse kislány, csak ő hitte annak. A vízesés mellett leülnek egy köre. Megpihennek. Rég nem érdekes már, hogy a csoport merre lehet. Akár el is moshatta őket a víz. Lassacskán tovább mennek. Egyre csak bolyonganak. Kijutni vágynak. Ekkor könyvhegyekre találnak. Bennük mint barlangokban kis könyvtár részlegek, melyek egymásból nyilnak. Vágyak, Érzékenység majd a Tanulmányok részleg. Érzi, ez lesz az. Fent az egyik szekrény ajtón papíron felirat: Dragon. Felmászik, hogy bejusson. Igazi barlangszerű tárna. Csupasz falak. Talán tényleg akad itt sárkány. Vagy valami kaland legalább... Egy üvegajtón túl mini Disneyland várja. Dimbes-dombos műfüves, kicsit mint egy golfpálya. Az ajtóval szembem a falon magyar felirat: A zöld sárkány. Itt a csoportból néhányan jöttek szembe velük, majd mind távoztak egy harmadik irányba, az ismeretlenbe, a labirintus újabb termeibe.

(20/2/6)

A viszhang és tükrök terme. Magára ismer minden álomszereplőben. Nyitott tető, hullik a hó. Egy kis fehér csillag az ujjbegyére esik. Lassan olvadozik ütemesen csilingelve. Ugyanaz a hang egyre halkabban újra és újra ismételve.

A tükörkereskedő rábizza a boltot, s ott hagyja hősünket ezernyi csillogó tükör között. Mindenféle tükör faltól-falig, padlótól-plafonig és az asztalokon-polcokon. Egy részük kerek, mások szögesek, s van egy pár érdekes alakú. Némelyikből különös fény árad. Kezébe vesz egy kisebb nyolcpontú tükröt. Ennek mágikus ereje van. Érzi, ahogy átjárja az erő. Majd egy nagyobb tálca szerű tükörre lesz figyelmes. Közben meghallja a csilingelést. Vevő jött. Egy férfi. Nézelődött pár percig, majd miután választott, az egyiket megvette.

(20/2/7)

A képernyőn táncoló apró fénypontok akár a hóesés. Táncolnak-kavarodnak, majd tejszín módjára egy csésze kávéba olvadnak.

Kimaradások. A képernyőn különböző képek. Néha medszakad, mint egy régi kazettaszalag. Az ajtó nyitva. Csak fekszik alvást tettetve. Később felkel. Kávé helyett csak meleg vízet készít. Hatalmas konyha. Senki sincs ott. Senki sem főz. E néma teret hátrahagyja, átbújni egy kis alagúton. Mikor kiér a túloldalon látja, hogy hajába akadt egy szalmaszál. Elsodorja a szél. Elszáll. Alakja még sokáig látható ahogy ellebeg. Elsodorja a szél, de megtartja a képzelet.

(20/2/8)

Sodródás. Hópihék tánca. Elborítja a földet. Halkan ráborul az álomvilágra.

Órán ülve. Valaki benyit. A rendőrkapitányságtól hívják. De miért hívják? Gondolatok, indulatok keringnek fejében. De ahogy a kagylóért nyúl, egy haverkodó hang kizökkenti végleg. Valami bűne van. Ezt közlik. Ő meg azt, hogy el is hiszi. Meg nem is. Igazából már abban sem biztos, hogy ki is ő. Zavart tudat. Tudati zavar. Identitászavar. Egy régi és az első igaz szerelem. Egy régi barát, de teljesen megváltozott. Vagy csak a tudat és az emlékek torzult. Ez a lány egyenes és szőke hajú, de biztosan emlékszik, hogy valójában vörös és göndör ez a Lili. Összemosódás gyanús. Zsani hatás szerinte. Köszön neki, de az nem ismeri meg. Nagy nehezen mégis felismeri. S akkor még ő mondja, hogy milyen más lett a haja. De nem lett más, tudja. Ő most is ugyanolyan. Csak az elméje más. Zavart. Mégse biztosan tudja. Nem is tudja. Valamiért elitélik. Miért? Kik? És főként kit... még vajon önmaga-e? A bizonyítékok furcsa képek. Mintha rajzfilmvilágban készültek volna. És hirtelen már ott is van. Alice Csodaországában. Vagy inkább a sajátjában. Valaki sürgeti az eljárást, rossz hírét kelti. Valami Mannon vagy Hannon? Ehhez hasonló nevű. Ki az, aki ennyire utálja? Nem fér a fejébe. De elítélik. És ezzel vége. Sólyomfiókák. A nagyobb fiókák segítnek etetni a tojásból éppen kikelteket. Nyúlat főz. De a leve valamiért savanyú. Jelenlegi párja még így is evett belőle.

(20/2/11)

Telefoncsörgés. Vagy csak az utolsó villamos? Nem tudja meg már. Álomra hajtja a fejét. Álombuszra száll.

Nem lehetetlen, de még ilyet nem csinált. Egyszerre két emberrel telefonál. Háromoldalú telefonbeszélgetés. Anyja és annak párja a vonalban. Fura egy helyzet. Főleg így egy nuszon. Vannak vele mások is. Janka és Katica, meg egy fehér kutya. Olyan Zénó formája van, de most már egy fekete macska. Aggódik érte, hisz első útja macskahordón kívül. Fel-le ugrál. Az ablakon nézelődik. Látszólag ő egy cseppet sem aggódik.

(20/2/12)

A kutya az égen, a lelkét melengető csillagfény. Kialszik némán a lámpafény.

Főszereplőnek kellene lennie. A saját álmában is mellékes csupán. Barátnőke, ki a rajzát befejezte, érzi sokkal jobb nála. Pont olyan lett, amilyennek képzelte. Én még egy rajzot sem tudok rendesen megrajzolni! Gondolja. Fixa rajza igazán jó lett. Féltékenység lepi meg a lelkét, de gyorsan elillan, s aztán csak lemondó és értéktelenség érzetet hagy maga után. Hirtelen egy történet közepére csöppen. Itt sem főszerpben, sőt nem is szereplő. Történet egy nőről és a kis fekete kutyájáról. Volt egyszer egy fiatal pár, akik nagyon szerették egymást. Volt egy kis fekete kölyök kutyájuk. Boldogan éltek, békességben. Mígnem egy napon a kutya hirtelen meghalt. A váratla tragédia megrázta mindkettőjüket. De eltemetni nem maradt idejük, mert nem sokkal utána a férfi is meghalt. A szerelmesem nem tudtak elválni egymástól, így a férfi lelke a kutya elhagyott testébe szállt. A nő előszőr a kutyáról szinte meg is feledkezve, siratta szerelmét. A csodás módon életben maradt kutya vígasztalta. A nő úgy érezte, hogy ez nem lehet igaz, aki szerette nem hagyhatta el ilyen könnyedén. S hisz ő érzi a jelenlétét, a szeretetét. Lepillantott a kutyára a lábánál. S a kutya nézésében felismerte vőlegénye nézését. Merthogy jegyesek voltak. A férgi a vőlegénye volt. Így éltek hát tovább boldogan és békességben, a menyasszony és a kutyavőlegény. Egészen elálmosította ez a mese. De a lakás zajos. Anyja a zaj forrása. Beszél folyamatosan és kerekesszékkel gurul ide-oda. Hogy nem tud aludni, gyűlik benne az idegesség és a düh. Veszekedni kezd vele.

(20/2/13)

Szemeit lehunyja. Újra kitárul egy képzelt világ. Rajzok, történetek, karakterek olvadnak egybe és változnak mássá.

Azt mondják neki, hogy lopta. Rosszul esik a gyanúsítás. Azt mondják, nem a saját karaktere. Pedig ő tudja, hogy maga alkotta. A lelke egy darabja. Bizonyítékuk egy kép harmadik szögből. Hamis ez a fénykép. Csakis hamis lehet. Férfiak egy sorban állnak szótlanul, mozdulatlanul. Ahogy elmegy mellettük az arcukba néz. Vince. Ismer rá az egyikre. Hirtelen már egy szállodában van. Ruha modellek mindenütt. Valami fotózás lehet. Elfelejtette a kulcsot. Kocsiba ül és vezet. Vezet, pedig jogosítványa sincs.

(20/2/17)

Utazik tovább az álmok világába, amely olyan mint a valós, de mégis más.

Valahova utaztak, másodmagával. Az Örsre tartanak. Ehhez metróra kell szállniuk. A hármas metró kapujánál ellenőrök állnak. Megállítják őket leolvasni a bérleteket. A bérlet tokban van, természetesen. Hosszú fehér csík, kicsit olyan mint egy jegy. Színes mintával és a tetején vonalkóddal. Az ővét nem sikerül leolvasni. Kiveszi a tokból, hátha úgy jobb lesz. Már elég fusztrált. De így sem sikerül. Ahogy összehasonlítják feltűnik, hogy ez 1-2 centivel rövidebb. Nem hiszik el, hogy autómatából van. Pedig tisztán emlékszik még, ráadásul ugyanott vették. Dühös, és igazságtalannak érzi. Már megint nem hisznek neki. Már megint gyanúsítják.

(20/2/20)

Utca, álmok utcája. Ablakok és ajtók nyilnak mindenfelé, mindenféle álmokra.

Az utcán sétál. Ahogy elhalad mellettük, arra gondol: Mennyi szép haj! Egy hosszú hajú férfi sétál előtte. Hirtelen azon kapja magát, hogy követi. Találkozik egy rövidebb hajú lánnyal. Beszélgetnek előtte. Nem megy túl közel, de azt azért hallja, hogy miről. Az arcáról kérdezi, és hogy miért nem áll szóba vele egy lány se. Ahogy oldalra néz beszélgetés közben, meglesi az arcot... Kicsit borostás és pattanáskráteres, de amúgy teljesen rendben van. Egyszer csak letérdelnek. Előttük talán folyó kissé magas part alatt. De jobban megnézve inkább sávos úszómedencének nézi. A fiú mellé letérdel ő is. Azok ketten éppen azt mérlegelik, hogyan ugorhatnák át. Oldalra néznek, észreveszik: Jé egy lány! Kicsit sötét van, talán nem táthatják rendesen... ezért helyesbít: Azt nem mondanám. Mondja. Hogyhogy? Kérdezik vissza. Erre ő megint: Túl öreg vagyok, hogy lány lehessek. A rövid hajú lány felnevet. Leugrunk. Beleesnek-e vagy sikerül átugorniuk? Ez bizonytalan. Annyi bizonyos, hogy megállapodás születik. Megkockáztatnak 3 randit ő meg a hosszúhajú fiú. Persze titokban, mert jelenleg kapcsolatban van. Ha jobbat tud nyújtani, mint a jelenlegi élete, akkor folytatják. Otthon van. Már ha lehet ezt otthonnak nevezni. Egy koszos kollégumban laknak. Este van. Kimegy az ablakon próbaképp, annélkül, hogy barátját felébresztené. Nappal még rosszabb itt. Széthagyott megszáradt kajamaradványok, rendetlenség, bűz. Közben kiderült, hogy Melissa is itt lakik. Ő a rövidhajú lány korábbról. A hosszúhajú fiúról beszélget vele. Aggódik. Kébőbb, amikor lábat mos. Közben barátjával beszélget. Most lenne az egyik megbeszélt randi, de úgy érzi, képtelen elmenni. Ekkor hirtelen megjelenik barátja mögött virággal. Napszemüvegben, széles mosollyal. Int neki, hogy menjen el. Barátja hátranéz, de ekkor már megy is. Miközben szomorúan néz utána azon töpreng: Mi ez az érzés? Csalódás? Megbánás? Költözniünk kell. Jelenleg ezt csak az tudja megadni neki akivel eddig is élt. Bárki más képtelen lenne. Legalábbis ezzel byugtatja magát. Bejelentik, hogy eddig bírták. Elég megértően fogadják, előttük már sokan elmentek.

(20/2/21)

Nyugtatja magát, álomba ringatja.

Valakinek dúdolni kezd, hogy megnyugtassa. Ki az a valaki? Azt nem tudhatja.

(20/2/27)

Álomképek sodrába kerül. Cseppekben egy-egy kép. Ismerős arcokat fedez fel. Fiatalok és öregek. Álomcseppek vagy emlékek?Lassan megtelik velük.

Egy kád víz. Hegyes erős. Apáéknál ott a Mama. Nem a sajátja, testvéreié. Apró, kerekarcú és szemüvegű, göndör őszes hajával. Megöleli, és azt mondja neki: Minden dolognak a maga rendjében kell mennie. Talán nekem ez teljesen más, mint más embereknek. Aztán folytatja. Monológot mond az oktatásról és rossz tapasztalatairól. Az egyetemek haszontalanságáról, és a rendszerről, amely a valóban szükséges képzésektől megvonja vagy késlelteti a támogatást. Most egy üzletben van. Körülötte gyerekek és péktermékek. A pult mögött pedig egy egész világ. Elindul fel fedezni, de hirtelen ráeszmél, hogy túl messzire ment már. És a gyerekekre kellene figyelnie. Hirtelen feltűnik egy idős, ismerős arc. Sárga bőrdzseki van rajta. A hátára van hímezve a neve, elolvassa, de a név elveszik az álmon túl.

(20/2/28)

Zuhan és zuhan. Egyre mélyebbre. Az álmok legbelső jégrétege alá. A hópelyhek közepébe. A legtitkosabb mélybe...

Felkel. Lezuhant repülőgép. Az üres telken a házzal szemben, ahol lakik. Orral felé néz. Kék az orra és a háta is végig, a szárnya fehér, az oldalán pedig világoskék. Nem túl nagy. De egy pici, még ennél is kisebb gép nagy robajjal elszáll az ablak előtt. Talán ezért vesze észre? Kinéz az ablakon. Emberek rohannak a repülőtől a ház irányába. A tömeg megszédíti,  hátrálni kezd. Egy helikopter jön. És sínes emelőlapátokkal két oldalról alányúl, elviszi a roncsot. A földön felirat két sorban. Az első sor talán: F005. Vagy talán 5 helyett 2? A második sor is 4 karakter. Anyja ágya emelvényen. Az emelvény felületén fa ajtókkal. Ez ágyneműtartó, vagy csak tároló lehet. Anyja azt mondja, meleg van. Erre már mondaná, hogy nyisson ablakot, de rájön, hogy ilyenkor nem szabad. Miért is? Talán a megmaradt üzemanyag miatt. Álom az álomban élmény. Felkel megint. Próbálja megjegyezni az álmot. Azt mondja magának: Le kell írnom! Párja könyöke a hátán. Fél, hogy elfelejti. A felirat másik fele nem is maradt meg. Ha tippelnie kellene talán 5428 vagy valami hasonló. De lehet ezek tükörképe is. Valójában azt se tudja, miért lényeges ez a szám. S mi van ha az első sorban az F egy 7-es? Harcol, hogy ne aludjon vissza. Le kell írnia...

(20/2/29)

De elalvás helyett felkel. Felidézi az álombéli álmot. És látja, hajnalodik. És látja, tavaszodik.

Holdtalan pirkadat

Holdtalan pirkadatban lélegzetünk egybefagy. Fehér lepellel bevont alakok, emlékképek mennek egy egyszerű eszméletlen elképesztő élet-telen. Egyenest előre, engem hajt örökre... Erre vagy arra? Merre menjek? Nem tudom. Hol találom? Pirkadat naptalan. Hold talán fénytelen, esélytelen, embertelen, mégis élek, mégis hiszek, mégis remélek. Egyenesen menni. Amíg csak lehet. Az út végéig. A világ végéig. Míg önmagam vagyok. ...hogy veled lehetek. Rád gondolni. Feléd lebegni. Emlékképekbe kapaszkodva, szívtelen, lelketlen, szeretet nélküli életet élni. Nélküled reménytelenül semmivé lenni. 

Vágytam. Határtalan, ködbe vesző, távoli emlék, hogy valaha vágytam, hogy valaha akartam valamit... Mindennél jobban, én is  valamit, én is akartam. Ha régen szerettem is volna elérni valamit... De kinek volt az a vágya? Enyém voltál. Teljesen? Részben? Mit akarok mindezzel elérni? Miért írok? Miért nem? Miért gondolkodok annyit, ha kikészít, széttép, marcangol? Miért vagyok még mindig életben? Miért félek elhagyni azokat akiket szeretek, hisz régen el taszítottam mindenkit... én vagyok a pusztulás, a káosz, a mindent széttörni vágyó. Mindenben kételkedem. De mi van, ha mégsem? 

Holdtalan pirkadattól újjászületni. Kezed kezembe fogva előre mehetnénk. Előre a végtelenbe, örökkön örökké hallgatva lépéseidet, és remélve, hogy nem szűnik még meg. Holdtalan pirkadat nem szűnhet meg. Fehér lepelbe burkolt lelkeden sötét foltot hagy a múlt. Hívd életem feketébe. A sajátom már végleg lehullt. Lelkem csupaszon tárom elétek. Könyörület mentes remény mentes, kedvesség mentes minden. Mindenem a logika, a hangulatok, és ez minden. Hiszen nekem egyszerűség, boldogság el nem érhető.

Merre menjek? Nem tudom. Ez a szürkületbe merített, végtelen, kimeríthetetlen... balga ember-lét. Merre menjek? Nem tudom. Hogy eljussak feléd, messziről nézhessem, hogy egy jobb élet elért, hogy nélkülem jól vagy, hogy nélkülem minden víg. Mert nem tudhatom máshogy. Mert máshogy tudni fáj. Nem lehet, nem nem lehet, hogy nélkülem szenvedj, hisz velem szenvedtél volna leginkább. Nélküled nekem jó. Ezt mondom mindig, de valójában nekem nélküled jó lehetett bármeddig, mert én nem vagyok nélküled. Talán vagy valaki új vagyok, akit még nem ismerek. Erről beszélni is kár. Akárki is vagyok, mert most, itt vagyok, és élek újra, élnék... újraélednék, hogy ne rontsunk el mindent, hogy emlékezzek minden hibára, vagy hogy elfelejtsem őket. Bármelyik is vezet jó útra. Jó útra térnék meg. Megtérni és most ezen a holdtalan pirkadattól megtérni egy új hétre, amely boldogságot hoz. Boldogságot nekem és az örökkön lévőknek, boldogságot mindenkinek, kibe szeretetemet fektetem. Szeretnélek téged is, ha nem vagy már azoknak listáján, kiket nem szerethetek, kik felé irányított szeretetemet soha nem hálálják meg. Se ember, se isten, senki se ismeri el. Hiábavaló szeretet, ha van olyan, ha lehet olyan. Nem még... még nem hiszem el. Energiabefektetés szeretni valakit? Alusznak az energiák a semmiben. Kimondott nevekre, melyekre válasz sosem érkezik... újjászületett újonnan kilépek a föld mélyéből, mint egy új ember, új remény éltet, mint ki új kívül 

-belül. Tavaszodik eszméltem. Eszméletem merre hajt? Lesz-e virág a fákon mire túlélem e elmebajt? Lesz-e virág a kezedben, mikor újra látlak? Lesz-e káosz a fejemben, mikor megtalállak?Túlélem-e mindezt, ezt az elmeállapotomat, és megérem-e, hogy valaha önállóan járhatok? Most félek. Félek egyedül kimenni. Félek önmagamtól, tömegtől. Félek ezerszer is, mégis élek, mégis remélek. Megyek előre, és ezen a holdtan hajnalon... tévedhetetlen, én vagyok az egy, az összes. Egy vagyok a világegyetemmel.

Az áldott

Megint elhagyta, engedte elmenni. Gyönyörködött benne, ahogy szárnyalt föl-föl a magasba, törött szárnnyal messze el.

S a lemondás, az elengedés, a félelem és a véges önzés után kinyitotta újra a szemét a világra. Na nem a külsô szennyre, hanem a belsô virágbaborulásra. S eme világbaborulása egyet taszított rajta, s már a küszöbön áll... az ajtó nyitva. A változás szele süvít be rajta.

Változni. Születni. újra útrakelni. De ehhez néhány szabályt le kéne fektetni... nincs több önsajnálat, titkos bûnözés, de legelôbb is ezeket beismerni szíve híven kész. Hogy mit kell változtatni, és mi az, amit szeretne. Ideje hogy életét végre rendbe tegye. De nem holmi standardok, nem mások akarata szerint, csak is a belsô igazságot követ, másoknak kárt nem okozva, az ôsi elvek mentén, ahogy mindig is akarta. Bizonytalan lépése, de ezért nincs ki okolja. Hegyes süvegét fejére kanyaríntja. Csapzott hajával és megviselt bôrével, oly halovány kóros bôrszínével már úgyis annak hat. Hát miért ne lehetne méginkább az? Ha ezzel közelebb kerülne a természet illatához, ha megközelíthetné a segítô ideálját.

Egészen új szóval hívja létre a csodát. Megkóstolja óvatost az új világ borát. Siker nem számít már. Csak a hangulatok feletti gyôzelem, s a szeretet mint segítô érzelem. Legyen áldott, tudással, hittel és társsal, egy örökkévalóságig tartó ragyogó holdsugárral. Az út amin jár kristályokkal övezett. A hang, amit hall, a végtelenbe vezett.

Halotta az ismeretlen hívását. Szívébôl csendült fel a hang. Az öröklét csillagszívébôl felé szállt a dal. A dal, amit rég nem hallott, ahogy felcsendült benne, tudta, nem maradhat többé elrejtve. Belebetegedett a várakozásba, a negédes és hiábavaló ésszerûtlen vágyakozásba. A logika és a szív útját összefûzni hivatott, s ha eddig mindig kudarcot is vallott... inpulzív és intuitív erôit latba vetve, nekilátott, hogy életét végsô számba vegye.

Megszabadult a régi név fáradt olajától, s tisztalapot terített kerekasztalára. Lovagjai a bátrak, félelmet legyôzve uralkodójukká teszik, s ô lesz lelkük ôre. Lovagjai az érzelmek, már szembeszállt velük, s erôiket akarata szolgálatába állítva barátjukká lett. így gyôzedelmeskedett.

Felragyog újra csillagfénye

Az ég az éjben sötét olajfolt. Csepeg szemébe, nem hagyja már többé a szépet sem az igazat látni.

Végleg elmegyek. Most már nem félek! Sóhajt föl lelke. Fekete szemével mered a végtelenre. így ül néhány évig, elkeseredve. S akkor hirtelen felnyílik a szeme...

Kiveti a mérget. Vér csurog ujjain, s lecseppenve... beleolvad a körötte elterülô szennybe. Ráeszmél hát, hogy miért olyan nehéz és fájó minden január, hogy miért nincs már érzés, ami az égbe emel. Hogy elvesztette az idôt és az embert, akit a legjobban kedvelt.

Halálszagú elméje még nem tisztult ki teljesen, de szívében egy enyhe visszhang új reményt hoz hirtelen.

Láttam. Valakit. Téged? Oh dehogy. De emlékek feltámadtak, hogy kisöpörjék belôlem e mélakórt. Persze ettôl még az maradok, aki eddig is voltam, egy haszontalan, álmodozó félszeg szörnyeteg. Aki mást se tud, csak gyûlölködni, s múltba élni vagy nem törôdni semmivel.

Jó ideje már, hogy veled sem törôdtem... de hazúgság! Hisz mindig itt voltál szívemben. épp csak nem láttalak, nem hallottalak. S csak azon sóhajtoztam, hogy utálsz biztosan.

Ahogy e morzsányi fény szívében lüktetni kezd, elhatározza, hogy mennie kell, látnia kell, hogy megy sorsa. Ha várnia is kell, ebbôl nem ereszt. Nem érdekli, ki féltve óvja, ki hazúg szóval áltatja, ki naivan azt képzeli, minden jó lesz másnapra. Elmegy, elhagy, bárkit itt hagy, de az emlékeiben élô társát látnia kell. Elmondani neki, hogy mit érez, s hogy mit miért tett. Hogy végül feloldhassa a kapcsot. S hogy a másik boldogságát látva, attól fûtve, adósságát leróva haljon végre meg.

Tudván, hogy mint a fônix madár, hamvaiból majd új életre kell. Lelkét tisztogatva készül eme nagy aktusra fel. Látni, megvallani, érinteni. Ennyi csupán, mire vágyik. Hogy tudja, ez a valóság, s hogy jól döntött, amikor hárított.

Ezerszer már megbámtam, hogy hagytalak elmenni, hogy fiatalságom tiszta érzéseit hagytam feledésbe merülni. Hogy kétes gondolatok közt bizonytalanul feszülve, s ennyi év után jöttem rá csak, hogy mindent, amit akartam, tôled már rég megkaptam.

S új akarat pislákol benne. Fénylô, áttetszô hegyikristály. Elmenni, s ôt látni. Az egyetlen bizonyosság. Nem tudván, hogy mire lel. Hogy régi szerelme kivé lett. Mégis mennie kell, akárkit talál is... s akkor is, ha meg se hallgatják, meg sem ismerik... csak el akarja szavalni három pontját. A három varázsszót, melyek bilincseit teljesen feloldják. S ha majd szabadon száll a szélben, nem repül új tájakra, csak megpihen a déli dombvidéken, ahol nyugalomra talál végül. Lehajtja fejét, hogy hallja a föld szívdobbanását. S semmi de semmi nem törheti meg tiszta és fényes csillagálmát.

Feleidőm

Szép éjféli álmomból hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak és tudtam, hogy az ő mása vagy. Kezedben felismertem az ő kezét, arcodban az ő arcát, testvéredben az ő testvérét.

Tizenöt évvel korábbi önmagamért sírtam belül, azért a boldogságért és azért a szerelemét, amit elveszítettem. Amit egykor az enyémnek mondhattam, most itt van egy karnyújtásnyira. De elég nem lehet, érezni akarom az arcomon a leheletedet. S hiába mondom magamnak, hogy te nem ő vagy, s hogy az az idő már elmúlt... mégis lépten-nyomon összerezzenek hangodra. Hiszem is meg nem is, hogy valaki ilyen hasonlatos legyen ahhoz, ki emlékeimben él. A fájdalom, a megbánás... s talán az új kezdet reménye is... előtör a semmiből. Belül már zokogok. Elhitetem magammal, hogy nem érezlek messziről is, hogy mindez, csupán egy emlék újraélése. Eszköz lennél csupán, hogy újra fiatalnak és bolondnak érezzem magam? Vagy tényleg olyan bolond lennék, hogy arra vágyok, akit gyermekként is ismertem. Csak egy gyerek vagy. éppen abban a korban, mint ő, amikor vele voltam.

úgy érzem, megőrülök... alvó arcod akár az övé, képtelen vagyok máshova nézni. De ahogy le-le csukódik szemem, kezdem azt hinni, hogy még mindez csak álom.

Ha álmodom, ne keltsetek még föl. Hagyjatok még élni, emlékezni s szeretni úgy, ahogy annak idején... nyitott ajkaidra helyezem ajkaim és elmerülök ebben a két másodperces édes álomban. Csak hirtelen felindulásból elkövetett meggondolatlan cselekedetnek indult, de az álom folytatódott. Szemedben láttam, ahogy megkísért a vágy. Oh, csak a saját fékezhetetlen vágyam volt az, mi tükröződött végtelenbe tekintő szemedben. Ezt hittem. így hittem, de aztán hirtelen...

Hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak én, oh tudtam, az ő mása vagy... őt láttam benned, mégis az álmomban te kísértettél meg és nem a tizenöt évvel ezelőtti ő... éreztem, ahogy az őrület rángatja a hideget fel és le a gerincemen végig. Vágytalak, még akkor is, ha csak egy álom volt az egész. Ajkaidra szomjaztam és ezért környékeztelek meg. Hozzád léptem, hogy lopva nyitott ajkaidra tapasszam ajkam. S két másodperc után már rohantam is tovább.

Mi ez az őrület? Mitévő legyek? Hogy utánad akarnék futni, ilyen egyszerűen nem lehet?! Ugye mindez csak álom vagy kétes emlékezet. Nem is lehettünk olyan közel, hogy csókot lopjak tőled.

S hogy megint melletted voltam, szónélküli szenvedéllyel megfogtad kezem. Magadhoz húztál, tiltakozni sem volt időm, mielőtt viszontcsókod bosszúja elért. Nyelved ajkaim közé erőszakoltad. Próbáltalak eltolni, dé éreztem, ahogy gyengülök. Egy pillanatnyi bizonytalanság után eszmélve helytelen tettünkre, erőmet visszanyerve, ellöktelek magamtól. Kérdőre vontalak, de testem keresett téged, mint az anyjától elszakított gyermek, nyughatatlanul üzeneteket küldött feléd. Ha tudtam volna, hogy komolyan veszed, oh bár sose csókoltalak volna meg. Most hogy elkezdtük, visszafordulni nem lehet, s most a jelent hátrahagyva, újra tizenöt évvel ezelőtt élek. Az ő illata szál a szélben.

S fel fogok ébredni, tudván hogy se te, se ő nem létezik számomra, hogy a múlt elmúlt, s ez ellen nem lehet tenni semmit. Hogy bolond lennél, ha érdekelnélek... bolod vagyok, ha egy percre is elhittem. álom volt a csók, s tán a tizenöt évvel ezelőtti szerelem is, aminek az emléke még éget. De ha nem, úgy érzem rohannom kell hozzá, helyrehozni mi helytelen.

Megállunk a szívárvány alatt végső búcsút venni. Ez a két ember nem találkozik már többet. Ha újra látjuk is egymást, már mások leszünk. Sajog szívemben a hely, ahonnan vele együtt kitéptelek. Keserű a búcsú. Vagy nincs is. Azt képzelem, hogy sosem láttalak és nem kelt fel bennem a bűnös vágy és az a tengernyi emlék, amely életem feléig repített vissza az időben. Egy szerelemhez, amit könnyelműen eldobtam én.

Céltalanba lövöldözés

Oly sok éve járom már utamat céltalanul...

... elfeledve teáltalad, örök bizonytalanul. Parttalan folyómederben, kiapadt torkomon, bekötött szemekkel, hogy ne bántsa magányos napom... mást se tettem, csak téged kerestelek. Mint egy elfeledett emlékbe, kapaszkodtam beléd, kihűlt meg-nem született testedbe, megcsalatott és elhanyagolt bús lelkedbe. Féltem. Elkésni véltem. Nélküled, sohasem éltem. Mindenem voltál, egyetlen jövőm. Eltoltalak mégis, s csak annyit mondtam, az idő még el nem jött...

... idő. Milyen idő? Az átkozott nem létező. Eljárt felettem. Egy év, öt, tíz, elsuhant felettem. És még semmit, semmit el nem értem. El nem érni vagy nem érni. Semmi fonja körül szívem. Ha mégis hallom megdobbanni, rettegés fog el nagy hirtelen. Álmodni, elaludni akarok. De gondolataimba fulladva, jaj, nem tudok.

Álmodni, rólad álmodni akarok. De nem csak messziről nézve. Nem csak szemsarokból lesve. Előtted állni akarok. Megvallani, amivé lettem. S hogy érted mindent, amit valaha is vallottam elfeledtem. Szantálfa szemedbe megcsillanni a halovány csillagfényt. A karomat kitárni feléd. Lelkem, a szíveden nyugovóra tér.

Hibázni félve. Hibázni végre. Mégis belesüppedni a megsemmisülésre.

Miért kell minden azonnal? Miért értem meg, másnak miért nehéz, s hogy ezért rámzúdítani minden gondot kész? Miért nem értem meg magam? Miért nem érti meg senki, hogy nekem mindig mindenben jónak kell lenni? Más értelmet nem látok, ez világ oly logikátlan fertővé lett. Mások igényeit és értékeit nekem többé megérteni nem lehet. Mivé lett ez a faj? Beszippantotta sok kis és nagy képernyő. Keserűen nézek hazúg valótokra, és rettegek, hogy ez a kór végül engem is megöl. Lépni kéne. Ki. El. Merre? Egyremegy. Elhagyni ezt a testet, mert terhessé lett nekem. Mit egykor csodáltam, mi egy volt a kevésből, ma kíméletlenül eltorzítva többé nem kedvelhető... félek, megjavítani már nem tudom...

Nem tudom megfordítani sorsomat. Hogy végül  a pusztulás, az enyészet ily korán megfogan... S mit tehetek én? Reméljek, hogy csalódjak? Kimenjek, hogy átkozódjak? Találkozzak, hogy elhagyjak? Próbáljak, hogy kudarcot valljak? Többé már nem tudom, mit tegyek. Többé már nem tudom, ki legyek. Aki lenni szeretnék most, az itt talán nem is létezhet. Talán csak álmaimban...

...mától úgy lehet, már csak álmaimban élek. Futok, felszólalok, megállapítok, keresek és segítek. Tanulni akarok, magamtól, csak ennyit értek. Én lehetek csak, aki örökre eltemet, hogy ne lássam, mint hullik a világ aranyporba körülöttem.

Ámítsátok csak magatokat, én többé nem teszem. Mert ha magamat elhagyom, többé semmit nem érek. Ebben a világban pedig e magamnak nincs helye. Elmegyek hát, jöjjön más. Sosem jön rá senki a cserére. Senki, mert senki nem ismer, senkit valójában sosem érdekel, senki nem jár utána, mindenki csak kérdez, pedig mit tudhat ugyan a kéz, ami bőr nélkül nem érez? Hogy érthetnél valamit, ha csak hallottad? Ha valójában sosem láttad, nem tapasztaltad? Bezárkóztok? Jól van. S még engem néztek zárkózottnak. Ez is jól van. Nem is érdekel. Talán, egy kicsit. Vagy csak a berögzültség, ami még rámtapadva erre kényszerít. De én, aki mindenre látva nyitottan járok, meztlen, felsértem lelkem bőrét minden aprósággal szüntelen. De legalább nem tagadom meg, ami vagyok. Nem adom el magam a technikának, a pénznek vagy az álkedves társaslétnek. Felszínes törődés sosem kellett nekem.

S nézd, ím nyitott könyv vagyok, olvashatsz bennem, ha ugyan veszed a fáradtságot, hogy megtanuld a nyelvem. Mert úgy félek, nem értheted gondolatom folyását. Nem értheted a kettősséget, se a fiút a szekrényben, se a szekrényen kívülit. A gyermeket. A bennt alvót. Örökké védelmezem.

Ez az én tükröm. Magam elé tartom. De látnom se kell, látom céltalan bolyongásom, s a harcot, amit állítólag megvívnom kell. Ami elvileg megerősítene, de csak lelkem és testem tépi szét... inkább a céltalanság, mint ez a kárhozott önmegtagadó szenvedés.